Hülyemágnes

Tegnap este. Koncert a főtéren.

Eskü, hogy csak egyetlen sört ittam nyilvános helyen a sógorommal. Nos, tény, hogy az összecsukható esernyőmet egy hanyag mozdulattal az unokaöcsém üresnek hitt babakocsijába dobtam. Nem feltételeztem, hogy a húgom csokoládés fánkocskákat rejteget a babakocsi mélyén. Na, igen kicsit csokis lett az esernyőm vége, annyi baj legyen. A koncert kafa volt, megtanítottam az unokaöcsémet a koncerteken elvárható őrjöngős-tapsolós üdvrivalgásra, és nagyon ment neki, pedig még csak 21 hónapos, de igazi partiarc :)

A koncert után hazafelé menet konstatáltam, hogy a Bethlen utca közvilágítása erősen őskori momentumokat tükröz: az utcai lámpák a vaksötét magányukban nem óhajtottak a fénykibocsátás bűnébe esni. Így hát jól marokra fogtam az összecsukott esernyőmet, hogy ha netán olyan szerencsém lenne, hogy valaki erőszakot akarna rajtam tenni, tanúsíthassak némi ellenállást. És akkor éreztem, hogy valami miatt ragacsos az esernyőm vége. Naja, leesett: a jól álcázott csokis fánk bosszúja. Gondoltam, lenyalogatom, mi bajom lehet. Épp elmerültem a rászáradt csokoládémáz leszopogatásába az esernyőm végéről, mikor egy nagy-képernyős tévéket megszégyenítő méretű mobiltelefon élesen világító kijelzőjével találtam szembe magam.

A telefont a közvilágítás pótlására használó fiatalember sokkos rémülettel torpant meg előttem. Jó, belátom, hanyag értelmi intelligenciával megáldott humanoid egyedek is fantáziájuk perverz bugyraiban kötnének ki, ha a sötét utcán szembetalálkoznának egy negyvenes nővel, aki az esernyője végét szopogatja a sötétség leple alatt.

DE igenis, vannak még illemtudó fiatalok: a fiatalember szótlanul, lehajtott fejjel, szinte bocsánatkérően kikapcsolta fényforrásként használt telefonját és a kerítés mellé húzódva folytatta útját a vaksötétben. Hagyott nekem időt arra, hogy tökéletesen csokoládétlanítsam az ernyőmet a sötét utcán. Azért ez igazán lovagias, nem?! :D

Mint már annyiszor, most is svájci kutatók izzadtságot nem kímélő vizsgálatainak tudományosan alul-intonált eredményeire tudom alapozni a feltevésemet. Miszerint: a férfiak nem minden esetben abban a testi közegben tartják a gondolkodásért felelős szervüket, mint amit a természet arra szánt. Normál humanoidoknál erre ugye az agykoponya hivatott. Egyes hímnemű egyedeknél ez bizonyos ingerek (nagy mell-hosszú comb, vagy sör-virsli-gól kombó esetén pld.) hatására a Föld mágneses középpontja felé mozdul el, úgy az ágyéktájék környékére.

Mielőtt bárki hímsovinizmussal vádolna, elárulom, hogy konkrét bizonyítékom van :)

Beszélgetésbe elegyedtem egy nagyon csinos nőismerősömmel, egy viszonylag forgalmas utcán. A svájci kutatási eredményekre büszkén bólogatva konstatáltam, hogy az ilyen-olyan boltokból kilépő férfiak, miután felfedezték, hogy az utcán jelen van A NŐ, megálltak. Persze precíz műgonddal palástolták nyálcsorgató kukkolásukat: ki a pénztárcájával molyolt, ki a mobilját kapta elő, hogy azzal matasson, miközben fél szemmel hősnőnket kukkolta.

A nap balf@sz címét mégiscsak a kigyúrt-kopasz-szép.fehér.autós hím érdemelte ki. Ő volt az, aki fogkrémreklámot imitáló mosollyal (de legalább nyíltan) stírölte A NŐ-t, büszkén feszítve csillogó autója kormánya mögött. Sajnos hímtagjába letoluló vére negyedére csökkentette térlátási képességét is, így nem vette észre, ahogy az előtte haladó autó kissé lefékezett, mert le akart kanyarodni balra. Tarfejű hősünk talpig férfiként durrant bele az előtte már lefékezett autóba, majd az enyhe vérnyomás-emelkedésnek köszönhetően, az ágyéktájékáról az agy gondolkodásért felelős részébe visszaáramló vérnek köszönhetően, ismét gondolkodásra szánta el magát.

Először a villogó mosolya torzult át fogcsikorgatós vicsorgássá, majd szemlesütéssel palástolta aggodalmát a nagy lebőgésért, amit mi, gonosz amazonok csak harsogó kacagással tudtunk alátámasztani.

Mondtam a kis barátnőmnek, hogy vigyázzon magára, mert úgy tűnik, a szépsége káros az egészségre :D

Munka után nyomás haza: itthon kutyasimizés, viráglocsolás, kutyasimizés, mosógép-bepakolás, kutyasimizés, száraz ruha összeszedése, teafőzés, kutyasimizés, padlófelmosás, kutyaetetés, kutyasétáltatás, és oké. Mehetek zumbázni. Egy kis kutyasimizés után persze.

Kedves zumbaoktatóm bájosan meg is jegyezte az izzasztó óra után, hogy várja a következő bejegyzésemet (talán még nem röhögött ma eleget rajtam, illetve tökéletlenre csiszolt mozgásomon az edzésen), mert hát én az a fajta vagyok, aki mindig belebotlik a problémába. (Amúgy nem így van, a probléma az, ami GPS-módba kapcsolva tökéletesen helyzet-meghatároz engem, és ha már az idegeimbe csimpaszkodott, nem ereszt.)

-Uggggyanmááár, hisz' innen békésen hazabiciklizek, otthon minden rendben van, semmi sem történhet ma már velem.

A probléma ott kezdődött, hogy nem a kutyám fejével gondolkodtam. Mert alapesetben ugye gazdi hazajön, nyújtja a napi simi-, kaja-. és séta-adagot, és itthon marad. Nem ám elmegy, hogy izzadtra riszálja magát.

És pláne nem hagy az előszobában olyan csomagot, amiben ÚJSÁGPAPÍR van. Mert Rózsi, az eb és az újságpapír ősellenségek. A kutyám előző életében valószínűleg más kutyák által halálba frusztrált újságkihordó lehetett, mert kielégíthetetlen vágyat érez a tévedésből ottfelejtett újságok atomokra való szétrobbantására.

És gazdi naná, hogy ma otthagyott egy ilyen csomagot. De nem ám egy egyszerű kis újságot. Nem.

Az áldozat egy vödör köszméte volt, a tetején egy borzasztóan gyanús ÚJSÁGPAPÍRRAL, mindez egy nylon szatyorba lezárva. Három görccsel. Kutyaszemmel ez a végítélet tömény megtestesülése. A Gonosz csábításának pedig nehéz ellenállni.

Ennyire nehéz: 

Jelentem, egyetlen köszméteszemnek sem esett baja (Rózsi ennyire mégsem őrült), a gyümölcs sokszori átöblögetés után félúton van a köszméteszörp állapota felé. De azt az elégedett mosolyt sajnos nem sikerült lencsevégre kapnom, amivel az eb fogadott, merthogy büszkén őrizte a harcképtelenné tett áldozatot. És mi lett ennek is a vége: Háááát, kutyasimi :)

Le kell szögeznem: semmi bajom a szépfiúkkal (sőőőőt :P  ).

De mivel nem tartozom a velük kompatibilis, XX-kromoszómás női alfajhoz ("húdejónő"), nemigen szoktak közös metszetet alkotni tér és időbeli elhelyezkedésünk halmazai. De néha azért bele-belebotlok egy-egy egyedbe.

Namármost': brit kutatók több évtizedes kutatómunkájának eredményeképpen kimutatható, hogy a humanoidok hím egyedei súlyos agykárosodást szenvedhetnek, amennyiben 150 másodpercnél hosszabb időt kell eltölteniük olyan kiskereskedelmi egységekben, ahol nem sört, vagy tippmixet árulnak.

Amennyiben nőstény egyedet kísérnek el fentebb megnevezett bolti egységekbe, viselkedésük merőben árulkodó a nőneművel köttetett kapcsolat időbeliségéről: ha a 150 másodperc letelte után mosolyuk természetes marad, a kapcsolat még a bimbózó kategóriába sorolható. Ha a mosoly kis idő elteltével erőltetetté válik, a tenyérben lévő izzadtságmirigyek túltermelésbe fognak, a kapcsolat már legalább egy éves. Amennyiben előbbi tünetekhez a szemöldökív sinus-görbébe való kunkorodása is párosul, a kapcsolat eljutott a "túl régen vagyunk együtt" státuszhoz.

És itt jönnek képbe azok a férfiak, akik önként, akár órákat is hajlandóak eltölteni egy boltban. Ráadásul ruhaboltban. Még inkább ráadásul használt ruha boltban. Igen, igen, eljutottunk megint a turkálókhoz, ami a nőknek egyfajta lelki oázis, ruhaszöszös-prüszkölős-zenköleliség. Ide, ahol történetesen a kedvenc unokahúgom, Nóri (aki nem mellesleg az XX-esek "húdejónő" kasztjához tartozik) békés mosollyal fogad minden viharvert lelkű nőt.

Ide lép be NevezzükPálnak, aki a szépfiúk kasztjának magabiztos tagja. Helyes arc (órákig állhat reggel a tükör előtt, az elbűvölő-mosolyt gyakorolva), gondozott, naprakészen modern séró (40-50 perces reggeli rutinfeladat a "belövése"), fehér.ing-szürke.vászon.nadrág-tuti.cipő-kombó, magabiztos léptek (nem tudom,hogy csinálják, hogy csak térdtől lefelé mozog a lábuk, ez is a genetika lehet?!) és (szerinte) jó szöveg.

Fel-alá járkál az üzletben, kackiás léptei nyomán elhaló női sóhajok (csak szeretné :D  mivel ezek a sóhajok a "mi.a.fenét.keres.itt.egy.férfiii" - kezdetű, kitörni készülő kérdések előszelei). Pál olyan, mint a szarka: vonzzák a fényes felületek. Na, jó, pontosítok: a TÜKÖRfényes felületek. "Véletlenül" betéved a próbafülkébe (azt hiszem, közben észre sem veszi, hogy épp a próbafülkére váró nők során gázolt keresztül, emiatt már több vállfa is célirányosan mosolygó arca közepére van irányítva) és bentről felhangzik a némileg nőiesen elsikkantott kérdés:

- "Ááááá, hol vettétek ezt a gyönyörű festményt?"

Nézek bután magam elé. Nézek bután Nórira. Nézek bután a gerillaharcos-pózba állt nőkre, mire leesik: Pál a saját tükörképével kokettál. Szemeim vadul keresik az a műanyag ládát, amiben a legkevésbé értékes áru van: oda akarok hányni!

De hősünk elhagyja a próbafülkét (talán az utolsó pillanatban, mert a nőszövetség épp most készült rátörni) és sebes léptekkel köröz kettőt a boltban, majd mint éh-tyúk a takonyra, úgy veti magát rá a bolt közepén álló tükörre:

-"Ááááá, hol vettétek ezt a gyönyörű festményt?"

Mivan.mivan.mivan? Ennek beakadt a tű? Egy poént 2 percen belül elsütni, nnnna, ez nagyon gáz. Ráadásul ennyire sz@r poént :D

És akkor lelki szemeim előtt megjelenik Pál, aki épp az elvarázsolt kastélyba vesz jegyet, de a tükörteremnél sokkot kap, és soha nem megy tovább, mert ennyi gyönyörű festményt egy helyen még ő sem látott soha életében :P

Szóval az úgy kezdődött, hogy apa szétkaszabolta a lábát a cefreaprítóval. Mindkettőt. Mert ha csinálunk valamit mi, Várdaiak, akkor azt rendesen csináljuk, vagy sehogy. Ez rendesen lett csinálva, borotvaéles pengékkel ellátott házi-kézi-alkalmatossággal. Mert nálunk ilyen is van, nem is tudom, egyes háztartások hogy tudnak meglenni nélküle. Szóval nem mondom, hogy minden csurom vér volt, mert amúgy majdnem de.

Ám jött a mentő, volt szirénázás, függönylibbenések az utcabelieknél (megvan a következő két nap pletykatémája), volt kötözés, káromkodós lépcsőn-leszállítás, volt háromszori sikertelen vénakeresési kísérlet, branül-behelyezési ürüggyel, de engem az ötödik percben erősen kezdett emlékeztetni egyes boszorkányperek elvetemült kínzási módszereire. De beértünk a híres balsebre. Apa eltűnt a mentősökkel az ajtó mögött, mikor észrevettem, hogy az egyébként gyér váróközönség engem fixíroz. Ja, itt-ott véres voltam én is, így jobbnak láttam lefelé billentett fejjel a padló tisztasági fokát szemügyre venni. És akkor megállt előttem egy 100% poliészter nadrág, a elején duplán vasalt éllel (kezdő gatyavasalók ismérve), és ez a láb egy fekete makkoscipőben ért véget. Nem.nézek.fel,nem.nézek.fel.... de éreztem, hogy ez a kínai nylon-nadrág engem akar. Lehajtott fejem tarkóján éreztem a nézz.már.fel-tekintetet, de ellenálltam. Ő nem bírta ezt 40 másodpercnél tovább és megszólalt: "Isten szeret téged."

Na, már ő is?! Muszáj voltam felnézni: a dupla-élű fekete nadrágot combban erősen megtelte a gazdája, a barna (ó.te.jó.ég.barnaaaaa) derékszíj konkáv alakzattá deformálta a kerekded pocakot, az itt-ott foghíjasan betűrt fehér ing gomblyukai közötti rések pedig rálátást biztosítottak az ing alatti fehér atlétára (ó.te.jó.ég.még.jó.hogy.van.rajta.atléta.Isten.tényleg.szeret.engem), a gallérok közül kibukkanó fejen (merthogy a nyak, mint olyan, márminthogy testrész, ennél a humanoidnál valahogy kimaradt) békés mosoly ült és ismét felhangzott az "Isten szeret téged."-mantra és előkerült valahonnan egy biblia is.

Namármost valljuk be, nem jó pillanatomban kapott el térítési szándékával, mert talán máskor még vitázni is leálltam volna vele, de csak felpattantam és telihold-arcába vartyogtam, hogy "bocs.de.le.kell.mosnom.a.kezemről.apukám.vérét".

Jó, belátom, ez így kimondva bennem sem keltett volna feltétlen bizalmat, de láthattam a békességet átfordulni az arcon a zöld ötven árnyalatába, és hát már nem akartam visszakozni, mert minek is. Hadd gondolkozzon valami frappánsabb leszólításban ő is.

De jelentem apukám jól van, összefércelték a sebeit és a nővérem szerint kapott két térdzoknit (én csak térdig érő fáslikat láttam :D  ) és örökre el van tiltva a konnektorban bedugva hagyott házi-kézi-éles-szerszámoktól.

Jóvan' elegemvan' ... illetve a derekamnak van elege. A harmadik napos, 13 órás műszak után nem is ismert szépanyámat megszégyenítő, mamós totyogással vánszorogtam fel a harmadikra. Nincs mese, tornázni kell, mert a derekam éles, agycsonkig hasogató jelzésekkel morzézott az elmémnek, hogy nem f@sza a helyzet, és ráadásul kimaradt a keddi zumbám is.

Persze Rózsi, a lakásunk éber ebe örömtáncot lejtett az előszobában, mikor mamó (éééén) hazaért. Őrült sebességgel fordult meg 63 alkalommal a saját tengelye körül, ő így szeret na, hát ez van.

Polifoam matrac elő, gugliban bekeres "rubint.réka.derék", éééés tádámm, már ott is vigyorog, hatalmasra nyitott szemekkel az én izmaim gyilkos amazonja. Kezdjük hát...

"ismét.a.kedvenc.részedhez.érkeztünk.a.LEGGYILKOSABBHOZ.a.popsiformázáshoz" ... backi' ez nem deréktorna lesz, de öregasszony nem gyorsvonat, nincs az a perverz popsiformázás, ami miatt én feltápászkodok a matracomról. Amúgy meg, mit képzel ez a nő? Kedvenc rész? Szívesen elmondanám neki, az én perverzióm abban rejlik, hogy nekem a tornában az a kedvenc részem, mikor a végén befekszem egy kád forró vízbe.

Emelgetem a lábam eszelősen és bő két perc után szakasztott olyan a mosolyom, mint kínzómé: széles, nagytotál-fogsoros, és odaragadt az arcom közepére. Közben Rózsi szent meggyőződése az, hogy én őt szórakoztatom: bakugrásokkal és csattogó fogsorral próbálja fel-le rángatott lábamat elkapni, miközben én összeszorított farpofával és fogsorral sziszegem felé: "húúúúzzzál.máááár.arrréééébb'''" , persze tök hasztalan....

"gyerünk.menni.fog.na.még.feszesen.keményen.ne.hagyjuk.abba" - racsít virtuális barátném, miközben a belső combizmomon diónyi görcs van készülőben, Rózsi meg épp a tarkómat szagolgatja, valószínűleg kezd olyan bukém lenni, mint egy egy hónapos, jól elrejtett cubáknak. Oldalfekvésben, kicsit sem kecses lábtartással rángatom a vállam a szimatoló orr miatt, laza vagyok backi'.

"ha.tegnap.csak.eddig.bírtad.ma.meg.tudod.csinálni" - rezegteti a dobhártyámat az agyhullámaimmal csöppet sem kompatibilis hangfrekvencia ... 5 perc torna után. Mivannnn? Akkor most játsszuk azt, hogy tegnap van és eddig bírtam. Á, az hót'ciki lenne.

"mindjárt.vége" - ez a nő direkt szívat engem. Hálóóóó, ott pörög az óra, visszafelé, és látom ám, hogy még van hátra 17 perc kénköves pokol. Tökéletes mosolyomon csorbát ejt egy apró fogcsikordulás, amitől kiráz a hideg, amitől az eleddig gubóként készülődő izomgörcs teljes pompát ölt a combizmomon, amitől oldalba rúgom Rózsit, amitől ő egy ugrással elsodorja a vizes palackomat, amitől direkt nekem tett célzásnak érzem a következő mondatot:

"húúú.de.fáj.de.nem.baj"- aranyanyám, fogjad be szépen, szinte gondoltam, hogy neked mindegy, hogy akut-izomgörcsben, vagy szomjan halok meg itt a földön fetrengve. Persze, fő a pozitív hozzáállás, és igenigenigen, végre lábcsere van, fordulok a másik oldalamra.

"én.elkezdtem.izzadni" - hasít fülembe egy újabb megalázó mondat, miközben én már 90 másodperc után csatakosra izzadtam a pólómat. Ennek a nőnek a bőre tuti, hogy nem izzadtság-áteresztő. Élő szövet az acélvázon.

"majd.este.táncolunk.most tornázunk" - az b@szna be anyukám, ha én még este tízkor táncra is perdülnék. Helyettem Rózsi keringőzik körülöttem, agybajba kergetve a köröm-kocogásával az alattam lakó jónépeket, de rendíthetetlenül próbál bekapcsolódni a "rubint.réka.tornába". De valahogy mindig ott lyukad ki, hogy a gazdit kell neki torna közben cseszegetnie, mert olyan jópofa, mikor mamó (éééén) izzadt, vörös képpel és csatak-büdös testtel, csak a fogsora között sziporkázza artikulálatlanul az egyébként semmibe vett parancsszavakat.

"ahogy.kényelmes" -  akkor sehogy, mit szólsz hozzá?

"jó.hangulatban.nem.szenvedünk" - Teeee, nem szenvedsz. Éééén talán egy kicsit igen. Nem nagyon, csak épp. Épp csak annyira, hogy már a visszafelé számoló órának szidom a nemlétező, utcasarkon-illegálisan-pénzt-kereső-drága-jó-édes-szülőanyját.

Végre, háton fekszünk, mindkét láb a levegőben terpeszben. A combomon virgonckodó görcs az utolsókat rúgja, Rózsi mellémfekszik, az orra a fülemben, muszáááájezt? És csak terpesztek, kicsit, nagyot, amilyet az úrnő a monitoron kíván.

"mondtam.én.hogy.a.férjednek.lesz.egy.két.jó.pillanata" - hheeeeee? Nekem olyan nincs. De ha lenne, és arra izgulna, ahogy én hülyére izzadtan háton fekszem, félig begörcsölt combbal, összeszorított lábujjakkal, fülemben egy kutyaorral, a polifoam szélét kaparászva (hátha elérném végre a kutya által arréb-taszajtott, rohadt vizesüveget), és kisebb-nagyobb terpeszeket csinálok a levegőben, hát, azt hiszem, hirtelenhamar özvegy lennék. Önként és dalolva.

/Jóvan', amúgy a derekam egész faszagányos lett a végére, jó volt ez :)  /

Tegnap "turis" nap volt. Hímneműeknek hiába is magyaráznám ezt a fantazmagóriát, úgysem értenék, miért özönlik a fehérnép eszét vesztve a használt ruhákat árusító intézménybe, heti rendszerességgel. Mert ez kell nekünk (nekem annyira nem, mert gyűlölök ruhát próbálni, de azért megyek). Mert CSAK.

Hallgattam kedvenc unokahúgom agyzsibbasztó mantráját (öltözz-már-nőnek-néha-mert-úgy-sokkal-csinosabb-vagy), és kéjesen dobáltam a ruhadarabokat jobbról balra, balról jobbra, majd mikor elegem lett a rendületlen cseszegetésből, szoknyákat és női ruhákat dobáltam bele válogatás nélkül a kosaramba. Na, tessék, nőnek fogok öltözni, jóóóóó???

Az egyik vevő, aki tényleg talpig nőből volt, szomorúan konstatálta, hogy egy csinos ballonkabát túl nagy rá. A vevőközönség kétharmada vészesen vijjogó vércseseregként kapott körbe, mert mindenki úgy gondolta, ez a kabát rám várt, sőt, kifejezetten nekem varrta Bangladesben Khaleda asszonyság. És lám, hipp-hopp már rajtam is volt a ballonkabát. Kalambóné lettem, dezsavüm van :D (annyira.jól.áll-annyira.csinos.vagy-annyira.annyira.vagy-ezt.nem.szabad.itthagyni-blabalblabla-csipcsirip-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ), jól van, oké, megveszem, csak hagyjátok abba.

(jó-lesz-majd-ha-randizol) - hhhee? mi bajod van aranyom? az meg miféle perverz sport?? :D

Oké, van egy csini ballonkabátom, muszáj lesz ebben menni ma reggel fél hétkor kutyát sétáltatni, hogy lássam a férfiakra gyakorolt hatását, ha már a nőket ilyen agykárosodást idéző, tüzes lázba hozta.

Vagyok én, fülemben a zenelejátszóm dübörög ("egyszer-egy-szőkített-nő-kifogott-egy-ebihalat"), villogok a Kalambóné-kabátomban, kezemben póráz, póráz végén kicsifehércukikutya .... indulhatunk. És igeeeeen, megtörténik a csoda. Két középkorú közmunkás épp a játszótéri homokozóból pecázza kifelé a macskasz@rt, teljes lelki békével, de mikor meglátnak, mindent feledve félbehagyják munkájukat ("az-meg-állt-szőkén-a-hidak-alatt-és-csak-nézte-a-többi-ebihalat"). Mindkettő a földfelszínnel 90 fokos szöget bezáró alakzatba rendezi a gereblyéjét, két tenyerét gondosan ráfektetni a nyél tetejére, majd a jelentős koreográfiát igénylő művelet végén az állukat is ráillesztik kézfejükre és néznek. Néznek ámulattal. Néznek pislogás nélkül. Néznek félmosollyal. Néznek homályos tekintettel - talán nem véletlen a biciklijükre akasztott csíkos cekkerből kikandikáló Koccintós borosüveg látványa ("puszilja-persze-de-nem-király").

Igeeeen, fürdök a kéjsóvár tekintetek kereszttüzében, mikor pár lépés után leesik, mi is olyan csodálatra méltó bennem. Hát igen, Kispálésaborzot-hallgatva a lábam önálló életre kel, és mozgásom nem 100%-osan idézi a kifutókon vonagló giliszták csípőficamosan nőies légiességét, én így: jobb láb előre - nyak behúz - a fej kicsit balra billen; bal láb előre - nyak behúz - a fej kicsit jobbra billen ... és így tovább. Nnna, ugye, ez inkább forrestgump-os, mint heidiklum-os, de legalább a srácok jót moziztak a macskasz@ros homokozó partján: ;)

mijééééérmindigengemtalálnakmeg???

Az, hogy reggelente az utca emberei sandán néznek rám, szorosabbra fogva a szatyor fülét és alig látható lendülettel a fal mellé húzódva, már nem újdonság. A fülemben a fülesem kedvenc zenéimet nyomja, ezt meg ugye nem lehet mosolygás nélkül hallgatni. Tehát a MOSOLY az gyanús, pláne reggel ;)

 Nademareggel! A szembejövő emberek tekintete vadul cikázott vigyorgó fejem és a vállam között. Mi van mááá' a vállamon?

Amikor egy eddig utánam loholó, családilag sokszorozott géntérképű, takonybajuszos kiskorú megfogta hátulról a kabátomat, rájöttem, nem a vállamon, hanem mögöttem van a rejtély megoldása. Ezért megfordultam, a fülest kitéptem a fülemből és nyájasan feltettem érdeklődő kérdésemet:

- Mi a f...t akarsz?

- Tessék mán várni, anukám akar valamit kérdeni.... (annyira jó nekeeeeem, annyira nem tudtam, mi aranyozhatná be ezt a péntek reggelt).

Az anyának látszó, zömök mozdonyokra emlékeztető teremtmény kemény zihálással közeledett (tarkómon szemeket növesztettem, keresve az A, B, C ... ZS menekülési útvonalakat előle), majd előttem lefékezve feltárta érkezésének okát:

- Csókolom, hát már nagyon kerestük, hát már beszóltunk telefonon (eleddig csak kicsit emelt hangon, majd telitüdőből nekigyűrkőzött a kérdésnek:   ) -MIKOR.TETSZIK.MÁR.VÉGRE.KIJÖNNI.DOKTORNŐ.CSÓKOLOM???!!!

Pár másodpercig fürdettem tejbetök fejemet a frissen szerzett orvosi diplomám fényében, aztán lelohasztottam a még mindig vészesen sípoló asszonyságot:

- Én nem vagyok orvos, összekever valakivel.

A jelenség, ami lejátszódott a nő fején, brutális volt.

Értetlenség (igen-igen, lehetett még alul-űberelni az értelmi intelligencia pofás részünkön tükröződő lenyomatát) , döbbenet (ilyenkor a már zéró értelmet tükröződő fejen résre nyílik a száj, betekintést engedve a futás közben elmajszolt kiflicsücsökre, és a túl nagy kajamaradékokat eredményező hiányos, és a sárga ötven árnyalatában szikrázó fogazatra), majd düh (az a fajta, ami olyan hatásosan villog egyes horrorfilmek agyvelőtől csucsogó részeiben a főszereplő pupilláiban).

-         NEM TUDOL TE SEMMIT! – vinnyogta a nő, pépesített kiflimaradékot röptetve felém, majd bálnákat megszégyenítő eleganciával folytatta ámokfutását egy orvosnő után.

Nnna, hát ez van, így kell elveszteni egy perc alatt a magázódó tiszteletet. Összetörtem :D de a füles szerencsére továbbra is árasztja a vidító zenéimet ;)

Ha már tévézik a gyerek, nézzen valami hasznosat. Ismeretterjesztő műsort pölö... Nat Geo Wild, nagyonfaca lesz, állatok, növények, anya meg szundizik közben egyet. Épp az alfa-állapot küszöbén, hangosan nyerítő kiskorúakra riadok, miazistennyilavanmár??? A TV-ben, a nagyonnemmagyarállatos-csatornán egy juhász, "nevezzükjózsinak" szőrmókos arca, nagytotálban vigyorog rám.

A narrátor szerint "nevezzükjózsinak" nagyon szereti a birkáit (van is némi hasonlóság közöttük, főleg, mikor somolyog a bajsza alatt), mert szerinte juhokat csak az tartson, aki szereti is őket. (Nem mennék itt bele a magányos juhászokról alkotott sztereotípiákba, amik így félálomban felvillantak agyam fantáziáért felelős részében.) És Józsink ekkor egy hatalmas bökőt tép ki a karám egyik fájából és széles vigyorral elindul segítője, "nevezzükpistának" felé, aki egy kisbirkát tart a kezében. Ekkor a narrátor elcsukló hangon ecseteli, hogy ez itt mind MAGYARORSZÁGON!!! történik, napjainkban, és ez itt igen bevett dolog: "nevezzükjózsinak" fogja a bökőjét és apró bemetszést ejt a keservesen bégető juhocska herezacskóján, majd egy szakavatott mozdulattal előbukkanásra készteti a heregolyókat, felsandít "nevezzükpistának" arcára, majd hatalmasra tátja a száját és foggal kitépi a golyszlikat.

A narrátor szinte zokogva tudatja velünk, hogy a művelet után csak vidáman szaladgáló juhocskák és a földön heverő heregolyók tömege marad. (Hát igen, ha Pista napi 8 órában nyomja ....)

--- És most elképzelem, ahogy a kicsi Dzsémsz, Amerikában megnézi ezt a műsort és véleményt alkot kis hazánkról. És ha netán hazaér, és a mami bemutatja neki az új medencetakarító fiút: "Dzsémsz drágám, ez itt Józsi, Magyarországról, ezentúl nálunk fog dolgozni, nagyonfeketén....", akkor  a kicsidzsémsz kétmarokra fogja két herezacskóját és üvöltve száguld öt évnyi önkéntes szobafogságra, csak nehogy a zuhanyzó mellett lesben álló "nevezzükjózsinak" lecsapjon rá. ---

De van még ettől lejjebb is....

A következő bemutatandó "állat" illetve ember, aki állatokkal bíbelődik: "Dumitru", a román vagány, aki azzal vívta ki Nat Geo Wild-béli szereplését, hogy tanyáján magának termeli meg a betevőjét, ami nem más, mint a béka, amiket élve rág meg és nyel le. (És még a francia konyhára meresztgetjük a szemünket.) A képen Dumitru, aki a jeles alkalomra legjobb gumicsizmáját vette fel, és a legjobb munkásgatyóját (az ingei közül nem tudott választani, mert hanyag eleganciával azt mellőzte), épp a háztáji mocsarában gázol és lelkesen mosolyog, bele a kamerába, majd leguggol, a cuppogós ingoványból reflexből kitép egy békát és lazán kettéharapja. Még arra azért ügyel, hogy a békából kifröccsenő vért és egyéb szardarabokat lenyalogassa az álláról, és csak utána kezd bele, hogy mi mindenre jó a béka. Feltűnik még "Elena", a feleség, frissen bodorított hajjal, élére vasalt otthonkában, aki elárulja, hogy nagyon büszke a férjére, mert nem válogatós és tavasztól őszig ellátja magát, és hál'isten akkor főzni sem kell rá.

--- Nnna, felébredtem teljesen. (Remélem a kicsi Dzsémsz disszidált Mexikóba, miután megérkezett hozzájuk az új kertész, Dumitru és felesége, az új gyerekcsősz, Elena....) ---