Hülyemágnes

A Bíróság egy olyan intézmény, ahová senki sem megy szívesen. Ha dolgozni megy, azért. Ha tanúskodni, azért. Ha vádlottként, akkor pláne azért. Nos, én ma ott jártam, a kettes kategóriájú úti céllal, oldalági, nőnemű vérrokonommal egyetemben.

Már a bejutás pillanatában éreztem, hogy ez egy elcseszett délután lesz. A bejáratnál Frank Drabin (Csupasz pisztoly....) fogadott és nagyapai gondoskodással kérte el a "behívólevelemet".  Pajzán agyamon átfutott, hogy korához méltó reakcióideje talán lehetővé tenné, hogy megbilincseljem, a saját, derékszíjára akasztott bilincsével, de ellenálltam a nagymértékű kísértésnek, majd áthaladtam a fémdetektoros kapun, mindenféle hangjelzés kiváltása nélkül. Aztán vártam. És ilyenkor "rossz" szokásom, hogy figyelek. Az ember a leggyakoribb állatfaj a Földön, így érdemes egyes egyedeit külön górcső alá venni. Az utánam érkező kb. 20 ember 90%-ánál bejelzett a detektor. A sípolást kiváltó humanoidok vadul tapogatták zsebeiket, vakargatták fejüket, de mindig kiderült (elvileg) a hangjelzésért felelős tárgy: apró a zsebben, túlméretezett övcsat, kis-táskán feleslegesen lógó nagy-fémcsat, ami mellett persze egy hadosztálynyi lőfegyver is becsempészésre kerülhetett volna a téli kabátok rejtekében.

Egy óra előtt letáboroztunk a kijelölt tárgyalóterem előtt, ahol egy túlhajszolt, taláros hölgy épp az ebédjét fogyasztotta, Balaton-szelet és alma formájában. Itt már gyanússá kellett volna válnia a dolognak, mert ha már ő is boldogsághormonnal tömi magát, és még el sem kezdtük, akkor ott nagy bajok lesznek.

Aztán észak felől belibegett a képbe az elsőrendű.vádlott, csinos börtön-dizájnba burkolózva. Szoros barátságban állhatott a mellette vonuló rendőrrel, mert egy bőrszíjjal össze is voltak kötve.

Nos, akkor kezdjük, haladjunk, éhes vagyok. A hangszóróból egy olyan név visszhangzott az éterbe bele, akinek a tulajdonosa szemlátomást nem tartózkodott nemhogy az épületben, de még a városban sem. Azért a jegyzőkönyv-vezető tett egy halvány próbálkozást, megízlelve a hátha-faktort: kijött és feltette a nővéremnek és nekem némileg bárgyúnak titulálható kérdését, hogy láttuk-e J. urat esetleg itt a folyosón. Az egyöntetű, nemleges válaszunk után fel lettünk világosítva, hogy akkor most: telefonálunk.böszörménynek.előadjuk.a.tényállást, a.helyi.szervek.kivonulnak.a.másodrendű.vádlott.lakására, amennyiben.otthon.találják, leszünk.szívesek.szopni.a.batyufaszt, akarom mondani leszünk.szívesek.megvárni.J.urat, addig ki is mehetünk dohányozni. Egybehangzóan kijelentettük a testvéremmel, hogy nem bagózunk, de rászokunk. Most. Azonnal.

De aztán mégiscsak a büfét választottuk, ahol elfogyasztottunk egy-egy kávét, és egy-egy múlt hétről ottragadt, kavicsokat megszégyenítő keménységű, ámde rohadt egészséges, sokmagvas zsömlés szendvicset.

Röpke másfél óra után, szintén észak felől betántorgott a.másodrendű.vádlott. Neki két rendőr barátja volt, de az egyiket szerintem jobban komálta, mert csak az egyikkel volt bőrszíjas összeköttetésben. Azzal, hogy kijelentem, hogy a tétován tántorgó J. úr illuminált volt, azzal azt akarnám én a Világ tudtára adni, hogy takonyrészeg volt. A frizurája még őrizte a kajakra-berúgás utáni alfa-állapotban, az ágyban, vízszintesen eltöltött idő nyomait. Kedve, hát hogy is mondjam: rózsás volt S gyanítom,  hogy véralkohol-szintje olyan mértékű volt még, hogy ha elkezdtem volna suttyomban dalolászni a "Nézését.meg.a.járását", hát tudta volna ott folytatni a dajdajozást, ahol vélhetőleg 1-2 órája abbahagyta, Böszörmény valamelyik külterületi, italkimérő-kedv-fenntartó ingatlanában.

De itt volt, megjött Ő, akire mindannyian vártunk, és végre behívták a nővéremet - mégiscsak ő az idősebb, hadd vágjon nekem utat a jogi útvesztőben. Én addig a folyosón, a telefonomon szó-kirakóztam. Az első pályán 97%-os eredményt értem el, két szót nem találtam meg a betűrengetegben: "BŰN" és "BŰNÖS" - nos, itt némileg eltorzult arckifejezéssel fordultam a folyosót megfigyelő kamerába, mert ez azért már mégiscsak sok.

Az idő telt-múlt, négy előtt nem sokkal én is sorra kerültem, de csak villámlátogatásban lehetett részem, mert a bíró közölte, hogy a.fogvatartottat.vissza.kell.szállítani.a.fogvatartó.intézménybe. Fluimucil???? Fodrászhoz van időpontja, b@szdmeg?

Oké, januárban ismét itt. veletek, megint.

Mire még pár kört lezavartunk Debrecenben, lecsillapodtak a kedélyeim, egészen addig, míg itthon öltöztem lefelé, és zsebre akartam rakni a kesztyűmet, mikor éreztem, hogy ebben a zsebben van valami, aminek sem az állaga, sem a színe nem igazolja, hogy az én zsebemben lenne a helye. Nos, egy nappal azelőtt kedves unokahúgomtól kaptam egy csík kávés-fehércsokit. Ennek a csokidarabnak a hőmérséklete, míg én békésen utaztam befelé a busszal (amin kiváló, sőt, túlzó volt a fűtés), a zsebemben elérte, majd meghaladta az olvadáspontot, és finoman szólva is gusztustalan masszává alakulva, átvette a zsebem alakját. Konkrétan úgy néz ki, mintha valaki beleélvezett volna a zsebembe.

A sors volt, tudom. Meg az ő fintora....

Szeret engem az én kisrokonom, hisz' Görögországból is hozott nekem ajándékot :)

Vagy ha úgy tetszik, (hogy a 17 év alatti, neten CELEBrálódott kultúrközönségem is megértse), ajcsit kaptam, mert lávcsi-szercsi-puszcsi-köszcsi barinők vagyunk a drágámmal.

Szóval a kis csomagon ott a felirat: "OLIVE SOAP honey", s Nórika kedélyesen vihorászva közölte, miután ideadta, hogy most már SZOaPHATOK, amennyit jól esik, mert ez a görög import cucc feljogosít rá. Oké, még átgondolom ;) 

A másik felirat a piperecikken büszkén hirdeti, hogy "GREEK MEMORIES", önkéntes, szabadszájú fordításomban: görög.memória :D (Ájj, nyelvzseni keresztlányom irtó büszke lehet rám :) )

Nos, míg a puding próbája a zaba, a szappané a 'fürggyé.mán.le', így nekilátok. A görög memóriát olyan mértékben gyerekbiztos csomagolás fedi, hogy az már Era-biztos is. De némi foggal történő cibálás után enged a nylon, ám így a parányi résen kitóduló illatfergeteg egyenesen a szájamban landol. Szinte érzem, ahogy a szájpadlásomra tapad, hányingerküszöbömet épp' csak alulintonálva. Mert a szappan, bűznek is csak igen nagy jóindulattal becézhető "illata" az valami fantasztikus keveréke a tengerparti guanónak, a mocsárban megrekedt, izzadó iszapnak és a másnapos Sangriás szájszagnak. Talán a "honey" felirat röpke utalás a "hónalj"szagra. Nem, nem akarom tudni. De ajándék szappanak ne szagold a bűzét, és mert minden(ki) megérdemel egy esélyt, nagy levegőt véve szappanozni kezdem a zuhany alatt a zumbában megizzadt habtestemet.

Megvan az érzés, mikor kacsazsírral kikened a pogácsasütés előtt a tepsit és némi liszt kerül a rendszerbe, és csak ide-oda toszogatod a tepsi alján a lisztes zsírmasszát? Nos ez a görög.memória rosszabb. Konkrétan állok a fürdőkádban, a testemet foltokban borítja valami fos-szagú, szürke trutymó, és nem hogy nem habzik b@szdmeg, de úgy odatapad a bőrömhöz, hogy a szivaccsal alig bírom ledörzsölni.

A végeredmény? Miután kemény fizikai munkával levakartam magamról a görögök pöcegödör-fílingjét, kivörösödött és sz@rszagú bőrrel tűnődöm, hogy hogyan is szerezhetném vissza női mivoltomat. Úgyhogy most itt fekszem a kádban. Levendulás habfürdőben. Természetesen. A görög izé egy laza, félköríves pályán elhagyta a fürdőszoba területét és az előszobában landolt (a kutya természetesen rávetődött, mint 'jutalomfalatra', de azt a csalódott arcot látni kellett volna; azt hiszem, ezt sosem bocsátja meg. A görögöknek :D )

Ma esti agytekervény-olajozó kérdésünk az is lehetne, hogy:
"Kérem, saccolja meg, hogy amennyiben Ön kerékpárral, nem mellesleg szabályosan közlekedik, hányféle módon lehet halálközeli élményben része?"
Lehet saccolgatni, netet-bújni, bolondpistit (ezt csak Hajdúböszörményben értik) meginterjúvolni, de ez mind, hogy is mondjam: picsafing a valódi értékhez képest, mert egy momentummal tuti, hogy nem számolsz:
a biciklin elkövetett fulladásos halállal...

A fülledt idő mindig felcsiszolja a szenvedélyeimet. Ilyenkor a várakozás is nehezemre esik, mert mindig csak a rám váró, önfeledt pillanatokra gondolok. És akkor végre megérkezik, zöld ruhája máris felpezsdíti a véremet. Hiába no, felizgat a zöld szín.
Lassan simítom végig ezt a zöld és puha, nyers anyagot, ujjaim sejtelmesen járják végig minden porcikáját, aztán mikor már tapintható a züllöttség, egyszerűen letépem róla. Kimért, de kissé gyors mozdulatokkal szaggatom az anyagot s érzem az alatta felsejlő édes illatot. Hiába no, már az illata is megvadít.
S ekkor a kezem megérinti végre a lényeget. Feszes keménységének szinte ellentmond a külső, sima érintésű réteg. Tartom a kezemben s érzem benne a forró, dús életet. Ekkor úgy gondolom, jöhet egy kis fürdőzés. Ő a forró fürdőt részesíti előnyben, én inkább a zuhanyzásra esküszöm, lényeg a felfrissülés. Hiába no, az ilyen érzelmeket le kell hűteni.
A felfrissülés után, újult erővel veszem ujjaim közé a forró, kemény csövet, majd ajkaimmal óvatosan beleharapok. Micsoda mennyei érzés! Micsoda mennyei íz! Ennyi várakozás után végre szétomlik a számban az édes, ragacsos lé, s úgy érzem, beteljesült a szenvedély legmagasabb foka. Hiába no, imádom a csemegekukoricát.

(2009.)

Mert mondják, ugye, hogy a cipész cipője, meg a kőműves háza, meg Columbo felesége, meg Petrocelli háza... Szóval mind olyan dolgok, amiknek kilétét a jótékony homály fedi, vagy tökéletességük felettébb megkérdőjelezhető.

Nos, van egy új mondás a tarsolyomban: a könyvelő adóbevallása. Nem merném határozottan kijelenteni, hogy a sarkos rend nélkül összeomlana a lelki-békém, de azért nem vagyok egy isten.utolsója sem, aki mindent elodáz.

Persze ez az év kivétel volt, mert a rettegett májusi dátum teljesen váratlanul tört rám, mintha egy újabb szoszigenészi naptárreform sötét bugyraiba estem volna. Node.... a határidő ugye éjfél. Négyig dolgozom, utána a helyi posta még hatig nyitva van. Node... negyed ötkor, a levélfeladási objektumot kétszáz méternyire megközelítvén, egy hatalmas emberáradattal találtam szembe magam, akik épp kifelé tolakodtak az épületből. Hitetlenkedéstől eltorzult tekintetemet látva, egy ismerősöm ellátott a jól megérdemelt információval: áramszünet miatt a posta mára bezárt. Baszki' - gondoltam volna, ha nem lennék kultúrlény, de nem adhattam fel a harcot, így mivel úgyis Debrecenbe kellett mennem, jól informált nővéremtől kértem tanácsot, hogy hol találok én Debrecenben, a Böszörményi út környékén egy jól működő postahivatalt.

A megfelelő információval a zsebemben buszra pattantam és irány.surány. A postahivatal egy túlburjánzott panel-lakótelep közepén állt, meglehetősen gusztustalan, zöld színben pompázva, DE nyitva volt. Így utólag, már a belépés pillanatában rámtelepedett valami múlt századi, leszedált idegrendszeri állapot.

Nos, kezdjük ott, hogy nem volt sorszámhúzó. Kerestem, kerestem, majd az újságos sarokban üldögélő, zöld dzsörzé egyenruhát viselő hölgyhöz fordultam, mire jókedvűen, ám kissé fuldokolva tudatta velem, hogy ez nem olyan hely. Nem "olyan hely", ahol van sorszámhúzó, de nyugtatólag hozzátette, bármelyik sorba állhatok.

Beálltam a legelsőbe, ahol a sort egy láthatóan nem magyar, ám annál feketébb bőrű hölgy kezdte, aki csomagokat akart átvenni, majd egy, a cipőjével hangosan tam-tamozó üzletasszony követte, két darab csekkel  kezében, s végül én, a kis ajánlott levelemmel.

És akkor megjelent a Droid.1.0 álnévre hallgató postáskisasszony, aki elkérte az afrikai kontinens szülöttének két csomag-szelvényét. Szűk 3 perces analizálás után eltűnt egy hátsó helyiségben, majd megjelent két csomaggal. Áttolta az elsőt az őket elválasztó üvegen lévő, kis, félköríves nyíláson, és mutatta, hogy hol írja alá a kedves ügyfél. Majd ugyanezt megismételte a második csomaggal is, DE, miután a tájidegen hölgy megnézte a második dobozon a neveket, mosolyogva visszatolta a lyukon a dobozt és azt mondta: NO-NO. Mire Droid.1.0 ismét kitolta a lyukon a csomagot és azt mondta: DE! DE! A kedves nem.magyar ügyfél szélesre tárt mosollyal tolta vissza újra a dobozt: NO! NO!, mire droidunk, immár brutálisabb módon taszította ki ismét a lyukon a csomagot: DE!!!! DE!!! EZ A MAGÁÁÁÉÉÉÉ!!!! (Szerintem meg volt győződve róla, hogy ha ordít, az már majdnem perfekt angolnak számít). Meggyőzni viszont csak az győzte meg, amikor a csaj előkapta az útlevelét és szembesítette vele, hogy nem ő a címzett. Ekkor aztán, mint éh' tyúk a takonyra, a postai dolgozók gyöngye úgy csapott le a csomagra és húzta vissza azt magához.

Az előttem álló üzletasszony enyhe idegbaj szélén állt már, egyre szaporább ütemet vert a körömcipőjével, mire végre sorra került. Gyorsan beadta a két csekket, a pontosan kikészített végösszeggel és már tartotta is a tenyerét, hogy ha visszakapja a csekkszelvényeit, hogy rohanhasson a dolgára. DE... a csekket leolvasó gépbe természetesen beszorult a második csekk, nem kis fejtörést okozva Droid.1.0-nak, de megoldotta. Ráadásul öt perces szintidőn belül. Mikor kész lett, a két csekkszelvényt látványosan sokszor gyakorolt módon csúsztatta ki az üveg nyílásán, mutatóujját szorosan rajtuk tartva. Üzletasszonyunk persze próbálta megkaparintani, de a droid leszorító erejével nem tudott mit kezdeni, mint ahogyan az üveg felől érkező, monoton hangáradattal sem: "Életbiztosítást.utasbiztosítást.lakásbiztosítást.nyugdíjbiztosítást.ajánlhatok.e." Az üzletasszony kezdett kiesni jólszituált szerepéből, de azért némi rángatózó szájszéllel kiböktek, hogy NEM! A droidok ezzel szemben hűek maradnak a szerepükhöz mindhalálig, mert míg a két csekkszelvényt a mutatóujjával satu-módjára leszorítva tartotta, új kérdésnek gyürkőzött neki: "Totó.lottó.kaparós.sorsjegy?" NEEEEEM! - volt az igen határozott válasz a kedély-vesztett  hölgytől, aki ezzel egyidejűleg kitépte a két, őt megillető csekkszelvényt Droid.1.0 szorításából és elviharzott.

Végre, én jövök! Betoltam a félköríves nyíláson a borítékot és az ajánlott cédulát. A postás hölgy rám sem nézett, de felvette és a szeme elé emelte a két papírt, majd hátborzongatóan monoton hangon közölte, hogy "sajnálom.de.ennél.az.ablaknál.nem.tud.levelet.feladni.fáradjon.az.ötös.ablakhoz", majd tekintetét a végtelenbe fúrva, kicsúsztatta felém a levelemet. Nos, hát emelkedő pulzussal fáradtam át az ötös ablakhoz, ahol Droid.2.0 fogadott, de ő már rám nézett. Ám mikor épp próbáltam átszuszakolni a borítékomat az üveg nyílásán, belülről egy határozott (határozottan gyilkos ösztönökre valló) mozdulattal elzárta a kisablakot, és közölte, hogy mindjárt jön. A mindjárt, mint megtudtam, postai szlengben 6,5 percet jelent. Míg várakoztam, beállt mögém egy 25 körüli srác, vihogva. Ránéztem, és láttam, hogy ő sem volt erre felkészülve. "Te is úgy érzed, hogy átléptünk -visszafelé- egy időkapun?"- kérdeztem, mire jóváhagyólag közölte, hogy őt azért küldték át ehhez az ablakhoz, mert ahová eredetileg beállt, támadt némi zűr. Az ő postáskisasszonya -nevezzük csak Droid.3.0-nak- véletlenül a kukába dobálta egész nap a számára egyébként fontos, akármilyen szelvényeket, így most fogta a szemetesét, kiborított mindent a földre és a szemétből kukázza kifelé a még megmenthető papírfecnijeit.

Ezek után már viszonylag hamar végeztem, miután én is túlestem a "Életbiztosítást.utasbiztosítást.lakásbiztosítást.nyugdíjbiztosítást.ajánlhatok.e.Totó.lottó.kaparós.sorsjegy?" kérdésáradaton, megspékelve a "Számlát.kér.e.a.kedves.ügyfél?" kérdéssel, amire egy viszonylag túl hamar és túl őszintén kibökött "Isten.őrízz!" volt a válaszom, mire a mögöttem álló hangos röhögésben tört ki. Persze mindeközben az én ajánlott cetlimet is satuként szorította le az én saját, külön bejáratú droidom.

De legyőztem :D Még épp határidőben ;)

Emancipunci a barátnők azon speciális alfajához tartozik, akivel ritkán van szerencséd (szerencsédre) találkozni, ellenben ő mindig mindent (jobban) tud az életedről, mint Te (akkor is, ha nem) és ezt nem rest olykor-olykor telefonon a tudtodra adni.

Emancipunci (a továbbiakban EP) egy dunántúli nagyvárosban űzi a könyvelés ősi mesterségét (a másik ősi mesterséggel egyetemben) egy nagyvállalatnál. Magabiztos (és magassarkúban járó), dekoratív, magas beosztású, XX kromoszómával megáldott jelenség ő, aki önállóságát fennhangon hirdeti, míg a vele szóba elegyedőnek az élettől is elmegy a kedve.

EP tudja, (akarom mondani, tudni véli) hogy nekem sz@r az életem. Egyedülálló anya vagyok, aki képtelen magának fogni valakit, ráadásul két "kolonccal" a nyakamon, ahogy ő fogalmaz, de mindezt oly bájosan kifinomult, a gügyögés határán egyensúlyozó hangsúllyal, hogy nem húzom fel rajta magam, mert tudom, hogy mire vár. Négy olyan egymást követő szóra, egy jelentőségteljes kérdőjellel megfűszerezve, ami feljogosítja őt arra, hogy elraboljon az életemből egy szűk órát.

"És ... veled ... mi ... újság?" - hagyja el grimaszokba torzuló ajkaimat a számára megváltó mondat.

És akkor elkezdődik az emancipáció legfelsőbb foka megtestesítőjének, a részletekbe túlzottan is belemenő (akarok én mindent tudni?) beszámolója az ÉLETről. Mert az ő léte ilyen, igen, ilyen csupa nagybetűs.

Hála.a.jó.istennek.hogy.nincs.gyerekem- hallom sokadjára (és szerintem is hála, mert azóta méhének gyümölcse ki tudja hányszor maradt volna már plázák különféle boltjainak próbafülkéjében), de "aha"-zok, illemtudóan.

Megtudom, hogy a kisfőnök után már megkaparintotta a nagyfőnök skalpját is, mert bár mindenki az ő riszáló hátsója után csorgatja el nem apadó nyáltengerét a cégnél, azért "a ranglétrán lefelé sosem nyalunk, ezt jól vésd az eszedbe"- okít, nem sajnálva a sok izzadtság által megszerzett élettapasztalatát megosztani velem. Oké vések és hallgatok és vések és hallgatok és lassan mosolyba forog torz vigyorom.

Mert dobhártyám felfogja az éteren keresztülgügyögő hanghullámait, hogy ő micsoda egy csúcs-csaj, ráadásul a mellei még mindig olyanok, mint húszéves korában, és a férfiak ölni is képesek lennének érte (ez azért remélem, nem 100%-osan fedi a valóságot, mert rövidesen emberhiány miatt felszámolnák a cégét), nekem a legutóbb kapott "bókom" csal egyre szélesebb mosolyt a pofás felemre (amit jó, hogy ő nem lát, mert még azt gondolná, kinevetem, pedig nem /pedig de/), és amit ő talán már évek óta nem hallott:

"Tudod, hogy mennyire szeretem az eszedet?"

"Helmut" bejelöl a Facebook-on ismerősnek.

Helmut profilképe: egy nyáltengertől fröcsögő, a  romantika stílusában megfestett ezüstfarkas, egy szürreálisan gigantikus, vöröslő Hold előtt vicsorog. Nyála igézően csillan meg horribilis méretű, vértől vöröslő fogazatán (de lehet, hogy csak fogkő, ellenfényben, ki tudja?).

Helmut tört magyarsággal közli, hogy én vagyok a legszebb magyar nő a Világegyetemben, és neki nem élet az élet tovább nélkülem.

Helmut háttérképe egy trópusi sziget valóságtól elrugaszkodott látképe, már-már a hányingerkeltés küszöbén. A tengerparti homok okafogyott fehérsége kiemeli a tenger zöldbe hajló kékességét. (Nagy levegő, nem telibeokádni a monitort!)

És akkor én, aki fittyet hány a romantikára, a valóságra minden idegszálammal rákoncentrálva elképzelem Helmutot, mivel míg ismerősök nem leszünk (és nem leszünk, az tuti, míg vért fröcsögő, üvöltő ezüstfarkasok nem adnak nekem szerenádot itt a lakótelep szélén), a további képeit őrületes sajnálatomra, nem láthatom.

Egy 50-60 közti, kissé pocakos, ex-gyári munkás német öregurat látok, aki 3 kutyával (opcionálisan macskával, esetleg oposszummal) osztja meg kissé már viharvert vidéki házát és arról vizionál, hogy ha már olyan nagy divat Magyarországról kutyát örökbe fogadni, esetleg ezt a szisztémát át lehetne ültetni a feleség-projektre is.

Tört németséggel közlöm vele, hogy egyszer már voltam férjnél, és semmiképpen nem szeretném, hogy az általa olyan nagyon imádott ungarische damen halmazból épp egy ilyen selejtet kapjon ő kézhez. És hogy semmiképp nem vagyok alkalmas ezüst Wolfok etetésére, tisztán-tartására és úgy általában elviselésére (különös tekintettel a szanaszéthagyott bűzös zoknikra), viszont halálosan allergiás vagyok a fehér tengerparti homok-zöldeskék tengervíz kombóra.

Némi hallgatás után Helmut közli, hogy örül, hogy én is épp olyan romantikus alkat vagyok, mint ő, mert ez már szinte szerelem.

Azt kell gondoljam, nagyobb bajok vannak az öreggel, mint gondoltam, és máris azon kapom magam, hogy indokolatlanul magas agytevékenység folyik elmém képzelgésért felelős szegletében: úgy gondolom, Helmut egy elmebeteg nyugdíjas farkasidomár, aki az elmegyógyintézetben torkon harapta az éjjeli portást, hogy rászabadíthassa magát az internet népére.

Helmut rövid úton tiltólistára került, és már sosem tudom meg, milyen is lenne, ha levedlené a farkasbőrét :)

Annak soha nem lehet jó vége, ha hajnali nyolckor én úgy esek be egy bolt ajtaján, hogy a véráramomban még nem kering a koffein üdítően frissítő ezrelékszintje.

De vannak ilyen reggelek.... Péntek reggel a helyi drogéria megnyugtatóan szimmetrikusan telepakolt polcain nyugtattam némileg még csipás szemeimet, és próbáltam felidézni, mi az az öt dolog, amit vennem kell. És ekkor megjelent az én sok tekintetben Spongyabobra hajazó unokahúgom, tökéletesen a tudatom legsötétebb mélyébe űzve a már majdnem eszembe jutott bevásárlólistámat.

Sebaj, miután úgy éreztem, ennél többet nem tehetek a gazdaság fellendüléséért, indultam fizetni.

A kedvesen mosolygó (egymillió százalék, hogy ő már magába pumpálta az első kávéját!) pénztáros, miután végigpittyegtette a vonalkód-leolvasóját a vásárolt dolgaimon (minden egyes pittyegéssel az agyam erőszak-kontrollálásáért felelős területe kezdett egyre erőteljesebb működésbe), elvette a kártyámat, hogy fizethessek.

Némi újabb pittyegés után a pénztáros hölgy enyhe ívbe görbülő hátából már tudtam, hogy valami nincs rendben. Lassított felvételeket megszégyenítő kínossággal fordult felém, majd elhaló hangon közölte, hogy a tranzakció elutasításra került.

Arcomon viszonylag rövid időn belül játszódott le egy rövidebb, drámai némafilm, de nem adtam fel, hisz' tudtam, hogy lennie kell lecsónak a kártyámon.

A hölgy némi szánalommal az arcán újból a kártyaleolvasó ketyeréhez fordult, és az egyre hosszabbá váló, fizetni kész vevők sora előtt újbóli kísérletet tett "kifosztásomra".

Hááát, újbóli sikertelen tranzakció. Pofám.leszakad.elsüllyedek.a.föld.alá. Kapom vissza a kártyámat, amikor rápillantok, és leesik, miért is nem tudtak legombolni rólam némi aprót. A kártyán szép nagy betűkkel ez virít: COOP Törzsvásárlói Kártya :D Jaaaaa, hogy ez nem is a bankkártyám, bassza.meg.de.egy.kicseszett.hülye.álomkóros.barom.vagyok!

A vevők kígyózó sorában itt-ott szájhúzgálás mögé rejtett kuncogást vélek felfedezni, mire Nóri megadja a végső döfést:

- Ja, hogy hát én láttam, hogy az COOP-os kártya, de hát azt hittem ez valami új.

Nem tudom mit hitt :) a legújabb bank Magyarországon a COOP, ami kolbászokban, joghurtokban és "jó szomszéd"-i viszonyában tartja a tőkéjét. (Lehet, nem is járnánk vele olyan rosszul :)  )

ÁÁÁÁ, mondom neki "Miért nem szóltál?", mire a pénztáros is döf belém egyet: "Én is láttam." - jah, gondolom, akkor mégsem ittál Te még elegendő kávét aranyom :)

Le kellett vonnom a konzerves-skatulyát: 40 felett ne kezdj bevásárlást anélkül, hogy egy méregerős kávét intravénásan magadba ne pumpálnál ;)