Szóval az úgy kezdődött, hogy hetekkel ezelőtt becsípődött a derekam. De kemény nő lévén tűrtem, bár ez csak némi jogilag is engedélyezett drog fogyasztásával sikerült (hogy a romlott gyerekbüfire emlékeztető "Reumatej"-ről ne is beszéljünk....).
Alapesetben a reumatológiára szóló beutalóval a kezemben január végére biztattak meg egy időponttal, amit én nem fogadtam túl lelkesen, ezért a jól bevált (és egyébként részemről is igen megvetett :) ) magyar módszerhez folyamodtam: egészségügyi dolgozó ismerősömet zaklattam meg, hogy ugyan tegyen már valamit. Tett. Szólt "A Főnővér"-nek, aki mint a lentebbiekből kiderül, valami őshonos matriarcha lehet Debrecenben, mert nevének elhangzásától zárt ajtók nyílnak meg előtted, és hirtelen üres helyek villannak fel a reumatológus határidőnaplójában. Nos, hát a mai nap volt derékfájós szenvedéseim csúcspontja: némi hátszéllel kaptam időpontot vizsgálatra.
8 (!) percnyi várakozás után kinyílt az a bizonyos ajtó és elémtoppant egy hangulatilag instabil nővérke, aki, miután megtudta, hogy nincs sorszámom, fogsorát csattogtatva közölte, hogy nem kívánatos személy vagyok. Mikor felvilágosítottam, hogy az általa (egyébként tök jogosan) utált "hátszelesek" közé tartozom, bebocsátást nyertem a rendelőbe, ahol ott várt a doktornő, széles mosollyal (Ő lett az én Idillke doktornőm ;) ) és közölte, hogy jól jegyezzem meg:
- Itt vagy sorszám kell, vagy a jelszó!
- Milyen jelszó? - böktem ki, mivel felkészületlenül ért ez az információ.
- A jelszó: A FŐNŐVÉÉÉÉR!
Ja, hogy ja! Nos, ezt megjegyeztem a későbbiekre.
Alapos vizsgálatba kezdett, részletesen feltérképezve habtestem minden reumatológiailag érdekesnek vélhető porcikáját, majd megkért, hogy feküdjek fel hanyatt a vizsgálóasztalra. Ide-oda tekergette a lábamat, majd odaállt a talpamhoz és kifejezett kérést terjesztett elém:
- És most TAPOSSON A LELKEMBE!
Derékfájásomhoz viszonyított meglepő gyorsasággal hagyta el a tarkóm az ágyat, hogy felvont szemöldökkel feltehessem neki a kérdésemet:
- Hogy mit csináljaaaaak?
- Taposson bele a tenyerembe!
Ja, vagy úgy (még jó, hogy van hátszelem a fülészetre is), de azért belegondoltam, hogy ha nem kezdek el értetlenkedni, hanem szó szerint veszem a félreértett mondatot, akár elkezdhettem volna szidni a drága jó szülőanyját, ami valljuk be, nem melengette volna meg a kedves doktornő lelkét. De a vizsgálat véget ért, kaptam beutalót mindenféle elektromos-, ultrahangos- és lézerkezelésre.
Az objektum elhagyása előtt éreztem, hogy hugyhólyagi telítettségem miatt könnyítenem kell magamon, így bementem a női mosdóba, ami szokás szerint balladai félhomályba burkolózott: csak az előtérben égett a villany, a belső helyiségben, ahonnan a mosdók nyíltak, jótékony homály ült. Azért a magamra húzott ajtót résnyire nyitva hagytam, hátha látok is valamit, de nem. Dolgom végeztével feltérképeztem a WC öblítéstechnikai szerkezetét, és felfedeztem, hogy jó magasan, fenn van a tartály, tehát egy lelógó madzagot kell keresnem. Látni persze rohadtul nem láttam semmit, pedig már sarkig kinyitottam az ajtót. Eskü', hogy pantomimeseket megszégyenítő buzgósággal kerestem azt a nyamvadt lelógó madzagot, de nem találtam. Mivel anyukám úgy tanított, hogy pisilés után kötelező lehúzni a WC-t, nem tehettem mást, felálltam a WC-csészére és kitapogattam a kis kallantyút, ami közvetlenül kiáll a tartályból, és lebillentettem. A toalett öblítése kiváló volt, a talpam alatt örvénylett a rendszer, amikor a kezem egy hajszálnál csak hangyányit vastagabb, lelógó madzagba ütközött. Kíváncsiságomat kielégítve letornáztam magam a WC-csészéről, a táskámból előhalásztam a telefonomat és odavilágítottam, ahol az előbb felfedezni véltem a rég keresett madzagot. Egy damil volt. Hallod?! Egy kicseszett damil, ami ugye vékony és áttetsző és még szikrázó napsütésben sem látszik, nemhogy ilyen utópisztikus fényviszonyok között.
De a fő, hogy kreativitásom határtalan :D
