Hülyemágnes

Vannak pillanatok az ember életében, amikről ott, és akkor, amikor megtörténnek, azt gondolhatnánk, hogy tökéletesen rendben lévő pillanatok voltak. Némi józanodás után persze az elragadtatott ihletettség tovaszáll, mint fröccsös büfi a szélben, de az utókor szellemi (le)épülésére muszáj letenni az asztalra némi történelmileg hű élménybeszámolót, fantasztikus zumba-csapatunk első, ámde semmiképp sem utolsó csapatépítő tréningjéről.

No.1.

Péntek - kezdőőődiiik :D

Munka után az ilyen-olyan, munkának becézett szöszmötölésben elfáradt női sereg autóba pattant, és megindult, rövid, ámde tömött sorokban Sonkád apró faluja felé. Az ott élők még nem is sejtették, hogy mindennapi lagymatag rutinjukat a 14 hajdúböszörményi bige fenekestől felborítja. Az autóban már elkezdődött a "ki.milyen.pálinkát.hozott" barkóba tettekben való megnyilvánulása - kóstolni kellett. Mert mi van, ha ramaty? Nagyon szívünkre vettük volna autóbéli társaimmal a többiektől kapott negatív kritikát, ha előkóstolói minőségünket nem használjuk arra, hogy száz százalék biztosan tudjuk az adott gyümölcspárlatról azt állítani, a többi autóban utazó hölgy-társunknak, hogy a szóban fogó nedű emberi fogyasztásra fölöttébb alkalmas.

Természetesen a sofőrünk józan esze megkérdőjelezhetetlen volt, ő csak a papramorgó ital párolgó gőzeit szipákolhatta be, viszont azt töményen, hiszen pár kóstolás után az autó végesnek mondható beltere erős alma-pálesz illatot vett fel. Szinte drukkoltam, hogy egy bokorból előbukkanó rendvédelmi szerv leintse az autót, hogy azután a letekert ablakon keresztül az orcájába áramló snapsz-illatfergeteg különféle kérdéseket vethessen fel, immár pálinkagőztől megpuhult arca mögött. De megúsztuk. Odaértünk rendben, bár egy sonkádi, önkéntes félrevezető, a "merre.menjünk?" kérdésre jobb irányba, szélesen kilendítette jobb karját, amivel egyenes arányú dinamikával bökte ki: balra.

Az első éjszaka csendesen telt, leszámítva az egy főre eső pálinkafogyasztási szint ugrásszerű megnövekedéséből eredő, rendhagyó zenés-táncos estet. Ezt most úgy 'tessen' elképzelni, hogy 14, színjózannak semmiképp nem mondható nőstényördög, különböző koreográfiákból összeollózott tánclépésekkel ropta a 70-es 80-as évek nagy slágereire, kifulladásig.

Miután végighorkoltam az éjszakát (legalább én rohadt jól pihentem, ha mások nem is), fitten és üdén toppantam az étkezőbe, ahol már a reggeli lázasan folyt. A csapat háromtagú rettegő-briágdja, akik képesek voltak egész éjjel a legelőn áthajtott birkák vészjóslóan kongó kolompját és az Öreg-Túr Kis-bukó gátjának félelmetes csobogását hallgatni, rettegő őzike szemekkel közölték, hogy azért éjjel nagyon fura dolog történt.

Az egyik autó szélvédőjén JELEK jelentek meg. Nofene - mondom - mutassátok. A gépjármű farához közeledvén felrémlett egy előző éjszakai emlék, miszerint felhívott engem egyik szívemcsücske, és miközben vele diskuráltam, rettenet-szokásomhoz híven rajzolgattam. Mivel nem volt a közelben a kontírozó tollam, beértem a mutatóujjammal, és telefirkáltam a poros szélvédőt. Míg én ezen agyaltam, lassan csikorgó agytekervényeimmel, hallom ám, hogy a lányok meg is fejtették a JELEK-et, és ez valami ördöngős boszorkányos sámán-mizéria lesz.

Nem nagyon ecsetelném, hogy hajlottam kétrét' a fulladás-közeli röhögés közben, mialatt gyenge kis kacajom brutálisan vészjóslóan zengett és visszhangzott a Túr fölött, de mindeközben persze igyekeztem megnyugtatni a cidris triót, hogy "Én voltam lányok, éééén voooltaaam!" :D