Nos, a "randi" a hadnagyommal eljutott a túlélési fázishoz. Némi (órákban alig mérhető) várakozás után bejutottam a szentélybe. A hivatali szobát emberségesebbé tenni hivatott, íróasztalra helyezett szobanövény szemmel látható küzdelmet folytatott a túlélésért. Esküszöm, ha nem klimpírozott volna a klaviatúrán a hivatali "szerv", hallottam volna, hogy a cserepes-jószág vízért sikoltozik. De aztán lekötötte a figyelmemet a jóvágású hadnagy keze. Nem csalás, nem ámítás, olyan ápolt keze volt, manikűr-technológiailag, hogy csak lestem. Az idő múlásával azonban éreztem, hogy a két hete becsípődött derekam sajgó vészjeleket küld agyam fájdalomközpontjába. Egyre derekasabban viselkedtem, mert nem engedtem, hogy a fokozódó fájdalom artikulálatlan üvöltés formájában törjön felszínre.
A korona mégis csak akkor került a hadnagy fejére, mikor a jegyzőkönyv felvétele után utamra bocsátott. Én meg, némileg elgyötört grimaszba fulladt arccal, két kézzel az íróasztala szélébe kapaszkodva próbáltam a padlóhoz viszonyított 90 fokos szöget bezáró alakzatba rendezni a testemet. Ő meg ott sertepertélt körülöttem, nem tudván eldönteni, tényleg annyira fáj-e a derekam, hogy muszáj 75 fokos szögben előredőlve az íróasztalába kapaszkodnom, foggal-körömmel, vagy csak simán megkedveltem a halálraítélt növények irodáját, és maradnék még 1-2 órát.
Aztán megnyugtattam, hogy mozgásképes vagyok, nem maradok a nyakán, hogy a szobanövénye sorsára jussak ;)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.