Hülyemágnes

Mert mondják, ugye, hogy a cipész cipője, meg a kőműves háza, meg Columbo felesége, meg Petrocelli háza... Szóval mind olyan dolgok, amiknek kilétét a jótékony homály fedi, vagy tökéletességük felettébb megkérdőjelezhető.

Nos, van egy új mondás a tarsolyomban: a könyvelő adóbevallása. Nem merném határozottan kijelenteni, hogy a sarkos rend nélkül összeomlana a lelki-békém, de azért nem vagyok egy isten.utolsója sem, aki mindent elodáz.

Persze ez az év kivétel volt, mert a rettegett májusi dátum teljesen váratlanul tört rám, mintha egy újabb szoszigenészi naptárreform sötét bugyraiba estem volna. Node.... a határidő ugye éjfél. Négyig dolgozom, utána a helyi posta még hatig nyitva van. Node... negyed ötkor, a levélfeladási objektumot kétszáz méternyire megközelítvén, egy hatalmas emberáradattal találtam szembe magam, akik épp kifelé tolakodtak az épületből. Hitetlenkedéstől eltorzult tekintetemet látva, egy ismerősöm ellátott a jól megérdemelt információval: áramszünet miatt a posta mára bezárt. Baszki' - gondoltam volna, ha nem lennék kultúrlény, de nem adhattam fel a harcot, így mivel úgyis Debrecenbe kellett mennem, jól informált nővéremtől kértem tanácsot, hogy hol találok én Debrecenben, a Böszörményi út környékén egy jól működő postahivatalt.

A megfelelő információval a zsebemben buszra pattantam és irány.surány. A postahivatal egy túlburjánzott panel-lakótelep közepén állt, meglehetősen gusztustalan, zöld színben pompázva, DE nyitva volt. Így utólag, már a belépés pillanatában rámtelepedett valami múlt századi, leszedált idegrendszeri állapot.

Nos, kezdjük ott, hogy nem volt sorszámhúzó. Kerestem, kerestem, majd az újságos sarokban üldögélő, zöld dzsörzé egyenruhát viselő hölgyhöz fordultam, mire jókedvűen, ám kissé fuldokolva tudatta velem, hogy ez nem olyan hely. Nem "olyan hely", ahol van sorszámhúzó, de nyugtatólag hozzátette, bármelyik sorba állhatok.

Beálltam a legelsőbe, ahol a sort egy láthatóan nem magyar, ám annál feketébb bőrű hölgy kezdte, aki csomagokat akart átvenni, majd egy, a cipőjével hangosan tam-tamozó üzletasszony követte, két darab csekkel  kezében, s végül én, a kis ajánlott levelemmel.

És akkor megjelent a Droid.1.0 álnévre hallgató postáskisasszony, aki elkérte az afrikai kontinens szülöttének két csomag-szelvényét. Szűk 3 perces analizálás után eltűnt egy hátsó helyiségben, majd megjelent két csomaggal. Áttolta az elsőt az őket elválasztó üvegen lévő, kis, félköríves nyíláson, és mutatta, hogy hol írja alá a kedves ügyfél. Majd ugyanezt megismételte a második csomaggal is, DE, miután a tájidegen hölgy megnézte a második dobozon a neveket, mosolyogva visszatolta a lyukon a dobozt és azt mondta: NO-NO. Mire Droid.1.0 ismét kitolta a lyukon a csomagot és azt mondta: DE! DE! A kedves nem.magyar ügyfél szélesre tárt mosollyal tolta vissza újra a dobozt: NO! NO!, mire droidunk, immár brutálisabb módon taszította ki ismét a lyukon a csomagot: DE!!!! DE!!! EZ A MAGÁÁÁÉÉÉÉ!!!! (Szerintem meg volt győződve róla, hogy ha ordít, az már majdnem perfekt angolnak számít). Meggyőzni viszont csak az győzte meg, amikor a csaj előkapta az útlevelét és szembesítette vele, hogy nem ő a címzett. Ekkor aztán, mint éh' tyúk a takonyra, a postai dolgozók gyöngye úgy csapott le a csomagra és húzta vissza azt magához.

Az előttem álló üzletasszony enyhe idegbaj szélén állt már, egyre szaporább ütemet vert a körömcipőjével, mire végre sorra került. Gyorsan beadta a két csekket, a pontosan kikészített végösszeggel és már tartotta is a tenyerét, hogy ha visszakapja a csekkszelvényeit, hogy rohanhasson a dolgára. DE... a csekket leolvasó gépbe természetesen beszorult a második csekk, nem kis fejtörést okozva Droid.1.0-nak, de megoldotta. Ráadásul öt perces szintidőn belül. Mikor kész lett, a két csekkszelvényt látványosan sokszor gyakorolt módon csúsztatta ki az üveg nyílásán, mutatóujját szorosan rajtuk tartva. Üzletasszonyunk persze próbálta megkaparintani, de a droid leszorító erejével nem tudott mit kezdeni, mint ahogyan az üveg felől érkező, monoton hangáradattal sem: "Életbiztosítást.utasbiztosítást.lakásbiztosítást.nyugdíjbiztosítást.ajánlhatok.e." Az üzletasszony kezdett kiesni jólszituált szerepéből, de azért némi rángatózó szájszéllel kiböktek, hogy NEM! A droidok ezzel szemben hűek maradnak a szerepükhöz mindhalálig, mert míg a két csekkszelvényt a mutatóujjával satu-módjára leszorítva tartotta, új kérdésnek gyürkőzött neki: "Totó.lottó.kaparós.sorsjegy?" NEEEEEM! - volt az igen határozott válasz a kedély-vesztett  hölgytől, aki ezzel egyidejűleg kitépte a két, őt megillető csekkszelvényt Droid.1.0 szorításából és elviharzott.

Végre, én jövök! Betoltam a félköríves nyíláson a borítékot és az ajánlott cédulát. A postás hölgy rám sem nézett, de felvette és a szeme elé emelte a két papírt, majd hátborzongatóan monoton hangon közölte, hogy "sajnálom.de.ennél.az.ablaknál.nem.tud.levelet.feladni.fáradjon.az.ötös.ablakhoz", majd tekintetét a végtelenbe fúrva, kicsúsztatta felém a levelemet. Nos, hát emelkedő pulzussal fáradtam át az ötös ablakhoz, ahol Droid.2.0 fogadott, de ő már rám nézett. Ám mikor épp próbáltam átszuszakolni a borítékomat az üveg nyílásán, belülről egy határozott (határozottan gyilkos ösztönökre valló) mozdulattal elzárta a kisablakot, és közölte, hogy mindjárt jön. A mindjárt, mint megtudtam, postai szlengben 6,5 percet jelent. Míg várakoztam, beállt mögém egy 25 körüli srác, vihogva. Ránéztem, és láttam, hogy ő sem volt erre felkészülve. "Te is úgy érzed, hogy átléptünk -visszafelé- egy időkapun?"- kérdeztem, mire jóváhagyólag közölte, hogy őt azért küldték át ehhez az ablakhoz, mert ahová eredetileg beállt, támadt némi zűr. Az ő postáskisasszonya -nevezzük csak Droid.3.0-nak- véletlenül a kukába dobálta egész nap a számára egyébként fontos, akármilyen szelvényeket, így most fogta a szemetesét, kiborított mindent a földre és a szemétből kukázza kifelé a még megmenthető papírfecnijeit.

Ezek után már viszonylag hamar végeztem, miután én is túlestem a "Életbiztosítást.utasbiztosítást.lakásbiztosítást.nyugdíjbiztosítást.ajánlhatok.e.Totó.lottó.kaparós.sorsjegy?" kérdésáradaton, megspékelve a "Számlát.kér.e.a.kedves.ügyfél?" kérdéssel, amire egy viszonylag túl hamar és túl őszintén kibökött "Isten.őrízz!" volt a válaszom, mire a mögöttem álló hangos röhögésben tört ki. Persze mindeközben az én ajánlott cetlimet is satuként szorította le az én saját, külön bejáratú droidom.

De legyőztem :D Még épp határidőben ;)