Hülyemágnes

Emancipunci a barátnők azon speciális alfajához tartozik, akivel ritkán van szerencséd (szerencsédre) találkozni, ellenben ő mindig mindent (jobban) tud az életedről, mint Te (akkor is, ha nem) és ezt nem rest olykor-olykor telefonon a tudtodra adni.

Emancipunci (a továbbiakban EP) egy dunántúli nagyvárosban űzi a könyvelés ősi mesterségét (a másik ősi mesterséggel egyetemben) egy nagyvállalatnál. Magabiztos (és magassarkúban járó), dekoratív, magas beosztású, XX kromoszómával megáldott jelenség ő, aki önállóságát fennhangon hirdeti, míg a vele szóba elegyedőnek az élettől is elmegy a kedve.

EP tudja, (akarom mondani, tudni véli) hogy nekem sz@r az életem. Egyedülálló anya vagyok, aki képtelen magának fogni valakit, ráadásul két "kolonccal" a nyakamon, ahogy ő fogalmaz, de mindezt oly bájosan kifinomult, a gügyögés határán egyensúlyozó hangsúllyal, hogy nem húzom fel rajta magam, mert tudom, hogy mire vár. Négy olyan egymást követő szóra, egy jelentőségteljes kérdőjellel megfűszerezve, ami feljogosítja őt arra, hogy elraboljon az életemből egy szűk órát.

"És ... veled ... mi ... újság?" - hagyja el grimaszokba torzuló ajkaimat a számára megváltó mondat.

És akkor elkezdődik az emancipáció legfelsőbb foka megtestesítőjének, a részletekbe túlzottan is belemenő (akarok én mindent tudni?) beszámolója az ÉLETről. Mert az ő léte ilyen, igen, ilyen csupa nagybetűs.

Hála.a.jó.istennek.hogy.nincs.gyerekem- hallom sokadjára (és szerintem is hála, mert azóta méhének gyümölcse ki tudja hányszor maradt volna már plázák különféle boltjainak próbafülkéjében), de "aha"-zok, illemtudóan.

Megtudom, hogy a kisfőnök után már megkaparintotta a nagyfőnök skalpját is, mert bár mindenki az ő riszáló hátsója után csorgatja el nem apadó nyáltengerét a cégnél, azért "a ranglétrán lefelé sosem nyalunk, ezt jól vésd az eszedbe"- okít, nem sajnálva a sok izzadtság által megszerzett élettapasztalatát megosztani velem. Oké vések és hallgatok és vések és hallgatok és lassan mosolyba forog torz vigyorom.

Mert dobhártyám felfogja az éteren keresztülgügyögő hanghullámait, hogy ő micsoda egy csúcs-csaj, ráadásul a mellei még mindig olyanok, mint húszéves korában, és a férfiak ölni is képesek lennének érte (ez azért remélem, nem 100%-osan fedi a valóságot, mert rövidesen emberhiány miatt felszámolnák a cégét), nekem a legutóbb kapott "bókom" csal egyre szélesebb mosolyt a pofás felemre (amit jó, hogy ő nem lát, mert még azt gondolná, kinevetem, pedig nem /pedig de/), és amit ő talán már évek óta nem hallott:

"Tudod, hogy mennyire szeretem az eszedet?"