Hülyemágnes

Tegnap este. Koncert a főtéren.

Eskü, hogy csak egyetlen sört ittam nyilvános helyen a sógorommal. Nos, tény, hogy az összecsukható esernyőmet egy hanyag mozdulattal az unokaöcsém üresnek hitt babakocsijába dobtam. Nem feltételeztem, hogy a húgom csokoládés fánkocskákat rejteget a babakocsi mélyén. Na, igen kicsit csokis lett az esernyőm vége, annyi baj legyen. A koncert kafa volt, megtanítottam az unokaöcsémet a koncerteken elvárható őrjöngős-tapsolós üdvrivalgásra, és nagyon ment neki, pedig még csak 21 hónapos, de igazi partiarc :)

A koncert után hazafelé menet konstatáltam, hogy a Bethlen utca közvilágítása erősen őskori momentumokat tükröz: az utcai lámpák a vaksötét magányukban nem óhajtottak a fénykibocsátás bűnébe esni. Így hát jól marokra fogtam az összecsukott esernyőmet, hogy ha netán olyan szerencsém lenne, hogy valaki erőszakot akarna rajtam tenni, tanúsíthassak némi ellenállást. És akkor éreztem, hogy valami miatt ragacsos az esernyőm vége. Naja, leesett: a jól álcázott csokis fánk bosszúja. Gondoltam, lenyalogatom, mi bajom lehet. Épp elmerültem a rászáradt csokoládémáz leszopogatásába az esernyőm végéről, mikor egy nagy-képernyős tévéket megszégyenítő méretű mobiltelefon élesen világító kijelzőjével találtam szembe magam.

A telefont a közvilágítás pótlására használó fiatalember sokkos rémülettel torpant meg előttem. Jó, belátom, hanyag értelmi intelligenciával megáldott humanoid egyedek is fantáziájuk perverz bugyraiban kötnének ki, ha a sötét utcán szembetalálkoznának egy negyvenes nővel, aki az esernyője végét szopogatja a sötétség leple alatt.

DE igenis, vannak még illemtudó fiatalok: a fiatalember szótlanul, lehajtott fejjel, szinte bocsánatkérően kikapcsolta fényforrásként használt telefonját és a kerítés mellé húzódva folytatta útját a vaksötétben. Hagyott nekem időt arra, hogy tökéletesen csokoládétlanítsam az ernyőmet a sötét utcán. Azért ez igazán lovagias, nem?! :D