Hülyemágnes

Szóval az úgy kezdődött, hogy apa szétkaszabolta a lábát a cefreaprítóval. Mindkettőt. Mert ha csinálunk valamit mi, Várdaiak, akkor azt rendesen csináljuk, vagy sehogy. Ez rendesen lett csinálva, borotvaéles pengékkel ellátott házi-kézi-alkalmatossággal. Mert nálunk ilyen is van, nem is tudom, egyes háztartások hogy tudnak meglenni nélküle. Szóval nem mondom, hogy minden csurom vér volt, mert amúgy majdnem de.

Ám jött a mentő, volt szirénázás, függönylibbenések az utcabelieknél (megvan a következő két nap pletykatémája), volt kötözés, káromkodós lépcsőn-leszállítás, volt háromszori sikertelen vénakeresési kísérlet, branül-behelyezési ürüggyel, de engem az ötödik percben erősen kezdett emlékeztetni egyes boszorkányperek elvetemült kínzási módszereire. De beértünk a híres balsebre. Apa eltűnt a mentősökkel az ajtó mögött, mikor észrevettem, hogy az egyébként gyér váróközönség engem fixíroz. Ja, itt-ott véres voltam én is, így jobbnak láttam lefelé billentett fejjel a padló tisztasági fokát szemügyre venni. És akkor megállt előttem egy 100% poliészter nadrág, a elején duplán vasalt éllel (kezdő gatyavasalók ismérve), és ez a láb egy fekete makkoscipőben ért véget. Nem.nézek.fel,nem.nézek.fel.... de éreztem, hogy ez a kínai nylon-nadrág engem akar. Lehajtott fejem tarkóján éreztem a nézz.már.fel-tekintetet, de ellenálltam. Ő nem bírta ezt 40 másodpercnél tovább és megszólalt: "Isten szeret téged."

Na, már ő is?! Muszáj voltam felnézni: a dupla-élű fekete nadrágot combban erősen megtelte a gazdája, a barna (ó.te.jó.ég.barnaaaaa) derékszíj konkáv alakzattá deformálta a kerekded pocakot, az itt-ott foghíjasan betűrt fehér ing gomblyukai közötti rések pedig rálátást biztosítottak az ing alatti fehér atlétára (ó.te.jó.ég.még.jó.hogy.van.rajta.atléta.Isten.tényleg.szeret.engem), a gallérok közül kibukkanó fejen (merthogy a nyak, mint olyan, márminthogy testrész, ennél a humanoidnál valahogy kimaradt) békés mosoly ült és ismét felhangzott az "Isten szeret téged."-mantra és előkerült valahonnan egy biblia is.

Namármost valljuk be, nem jó pillanatomban kapott el térítési szándékával, mert talán máskor még vitázni is leálltam volna vele, de csak felpattantam és telihold-arcába vartyogtam, hogy "bocs.de.le.kell.mosnom.a.kezemről.apukám.vérét".

Jó, belátom, ez így kimondva bennem sem keltett volna feltétlen bizalmat, de láthattam a békességet átfordulni az arcon a zöld ötven árnyalatába, és hát már nem akartam visszakozni, mert minek is. Hadd gondolkozzon valami frappánsabb leszólításban ő is.

De jelentem apukám jól van, összefércelték a sebeit és a nővérem szerint kapott két térdzoknit (én csak térdig érő fáslikat láttam :D  ) és örökre el van tiltva a konnektorban bedugva hagyott házi-kézi-éles-szerszámoktól.